Hely

Azt hiszem, rég örültem ennyire szünetnek, mint most, még ha igazából csak két nap is, aminek a nagy részét munkával fogom tölteni. A tegnapi (egyetlen) munkanap rengeteg energiát leszívott belőlem, és az is lehet, hogy ez a legnagyobb bajom ezzel a munkahellyel; nem energiát ad, hanem elvesz. Persze a munkahelyek általában ilyenek, én mégsem erre vágyom, hanem olyanra, ami örömet ad, ami új energiával tölt fel. Meglátjuk, milyen lesz az új hely.

Az első szüneti reggel mindig különösen jó. Tegnap este álomba ájultam, ma reggel pedig az a meleg, édes tej ízű érzés öntötte el a testem, hogy nem kell sietnem sehova. Dolgom van sok: háziasszonyi dolgok, tanáremberi dolgok, anyadolgok, de ezeknek valahogy mind örülök is egy picit, és azt is tudom, hogy valami fontosat átélni is lesz időm majd ma, mert este Esterházy szövegét mondja Mácsai Pál.

Tegnap ültem a tanári étkezőben, és míg a böjti ételt evő kollégámat néztem, megint az fogalmazódott meg bennem, hogy nem készültem fel a Húsvétra. Idén szokatlan módon nem voltak gondolataim a hosszú, böjti idő alatt, most mégis, nem hirtelen, inkább magától értetődő módon, gondoltam Krisztus életének utolsó napjaira. Laci jutott eszembe, meg az a közösség Somogyban, az egyszerűség, amivel a hit megélhető.

Lehet, hogy furcsa és mentálhigiénés szempontból nem is helyes egy ilyen külsőségek nélkül megélt hit, én mégis minden fáradtság és minden küzdelem ellenére is hagyok magamban helyet ennek. Egy Krisztusnyi helyet a hitnek.